A gyakorlat és az idő próbáját ez az összetett organikus rendszer egyaránt kiállta: 2018-ban ünnepeltük a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény létrejöttének huszonötödik évfordulóját, 2019-ben pedig arra emlékeztünk, hogy ugyancsak negyedszázada, az 1994. december 11-ei önkormányzati választások idején kaptak először lehetőséget a hazánkban élő nemzetiségek a helyi kisebbségi önkormányzatok megalakítására. 

Magyarországon a nemzetiségi közösségek államalkotó tényezők – és bár ezt a gondolatot ilyen formában először csak a rendszerváltozás idején megszülető Alkotmány deklarálta kifejezetten, történelmünk ezer éve az együttélés krónikája. Szent István király intelmei óta generációról generációra öröklődött az a meggyőződés, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. A geopolitikai adottságok és a történelmi fordulatok pedig elősegítették azt, hogy hazánk társadalma az évszázadok során kulturális és etnikai értelemben is sokszínű közösséggé vált. Bár a nemzetiségi kérdés politikai térbe lépése, vagyis a 19. század közepe óta eltelt viharos másfél évszázadban számtalan vita, sok esetben méltatlan vagy éppen embertelen jogalkotói döntés nehezítette a békés együttélést, a nemzetiségi közösségek társadalmi szinten mindvégig hazánk megbecsült részei voltak. 

Az 1910-ben tartott népszámlálás során a 18 milliós lakosság több mint 45%-a, 8 millió állampolgár vallotta magát valamely nemzetiséghez tartozónak, ám a 20. század radikális geopolitikai változásai, a következő évtizedek, valamint a közösségek szempontjából szomorú és drámai történelmi események – így a háborús áldozatok, a porajmos, a németek elhurcolása és elűzetése, a szlovák–magyar lakosságcserék és a kommunista hatalom asszimilációs politikája – a helyzetet alapvetően megváltoztatták. Az anyaországtól való kényszerű elszakítottság és a társadalmi folyamatok tovább erősítették az asszimilációt, a közösségek részéről pedig tartóssá vált a bizalmatlanság az állam és intézményei felé. A fentiek miatt az 1990-es népszámlálás során a 10,3 milliós lakosságnak már csak 2%-a, 213 111 állampolgár identifikálta magát nemzetiségi származásúként.

A téma a rendszerváltás után hamar elnyerte méltó helyét a politikai prioritások körében – igaz, ennek egyik kiemelt oka a nemzetiségpolitikai és nemzetpolitikai célok összehangolása, sőt, kölcsönös függésbe hozása volt – nem utolsósorban a külhoni magyar közösségek jogvédelmére gyakorolt vélt és remélt hatása miatt. A mindenkori kormányok azt is felismerték, hogy a hazai közösségek fontos kapcsolódási pontok az anyaországokhoz is, így a jó nemzetiségpolitika a külpolitika egyik alapja lehet. A reálpolitikai célokat csak megerősítette, hogy döntéshozói és társadalmi szinten is egyre ismertebb és érthetőbb lett a nemzetiségek természetes jelenléte, és ezzel a rendszerváltáskor már deklarált „államalkotó tényező” státusz társadalmi értelmet nyert.

A nemzetiségi közösségek jogvédelme integráns részét képezi az emberi jogok nemzetközi védelmének, megjegyzendő azonban, hogy az elfogadott nemzetközi dokumentumok a szuverén államok kezdeményezésén alapulnak, az államok érdekeit, akaratát és óvatos kompromisszumkészségét tükrözik. A nemzetközi védelem hatékonyságának további eleme az, hogy a nemzetiségi közösségek védelmének nem a viszonosság az alapja: az államok nincsenek kötve más államok kisebbség-, illetve nemzetiségpolitikai intézkedéseihez sem. Saját jogrendszerük és a területükön élő nemzetiségi közösségek sajátosságai alapján nagy mérlegelési szabadsággal rendelkeznek jogvédelmi rendszerük kialakításakor: szabadon, az adott államra jellemző sajátosságok figyelembevételével, vagy akár azokat megtagadva, figyelmen kívül hagyva, sőt kifejezetten rosszhiszeműen is eljárhatnak. Ma már nem képezi komoly szakmai vita tárgyát, hogy az általánosnak tekinthető szabályok és a kialakult gyakorlat értelmében tilos az egyenlő bánásmód követelményének megsértése nemzetiségi alapon, sőt, a nemzetiségek politikai és kulturális esélyegyenlősége érdekében az államok az előnyben részesítés eszközével is élhetnek. 

A Magyar Köztársaság 1989-ben demokratikus keretek között módosított és 2011 utolsó napjáig hatályban volt Alkotmánya a magyar történelemben először nyilvánította ki, hogy a hazánk területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. Az elismerés mellett az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek számára ez az alapdokumentum megnyitotta az utat a tényleges jogegyenlőség biztosítása előtt, a hátrányok kiegyenlítése céljából pedig kisebbségi többletjogokat garantált.

Az Alkotmány ebben a körben rögzítette a közéletben való kollektív részvételhez, a kisebbségi kultúra ápolásához, az anyanyelv használatához, az anyanyelvű oktatáshoz, a saját nyelven való névhasználathoz, valamint helyi és országos kisebbségi önkormányzatok létrehozásához való jogot a honosként elismert tizenhárom nemzetiség számára. A bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a roma, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán közösség státuszát, lehetőségeiket és feladataikat rendező jogszabály védelmi szintjét is magasra emelte: a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény elfogadásához a jelen lévő országgyűlési képviselők szavazatának kétharmadát írta elő. E felhatalmazás alapján és annak rendelkezései végrehajtására 1993. július 7-én, az országgyűlési képviselők 96%-os támogatásával született meg a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény. A jogszabály európai szinten is kiemelkedő volt, abban a formájában példa nélküli módon vált a kisebbségvédelmi rendszer fundamentumává, alapvonalai a mai napig meghatározzák a Magyarországon honosként elismert tizenhárom nemzetiségi közösség mindennapjait.

Az Alaptörvény 2012. január 1-jei hatályba lépése a fenti rendelkezések többségét átvette. A szabályozás elvi-eszmei alapját az ún. Nemzeti Hitvallás adja, amely, többek között – a nemzeti és etnikai kisebbségek megnevezés helyett – az új terminológia szerinti szóhasználattal a nemzetiségek védelméről, illetve sajátos szerepéről szól. 

Az Alaptörvény az Alkotmányhoz hasonlóan államalkotó tényezőként, a politikai közösség részeként ismeri el a Magyarországon élő nemzetiségeket, jogvédelmük legmagasabb szintű kereteit az Alaptörvény XXIX. cikke jelöli ki:
(1) bekezdése szerint a Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.
(2) bekezdése szerint a Magyarországon élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.
(3) bekezdése szerint a Magyarországon élő nemzetiségek jogaira vonatkozó részletes szabályokat, a nemzetiségeket és a nemzetiségként való elismerés feltételeit, valamint a helyi és országos nemzetiségi önkormányzatok megválasztásának szabályait sarkalatos törvény határozza meg. Sarkalatos törvény a nemzetiségként való elismerést meghatározott idejű honossághoz és meghatározott számú, magát az adott nemzetiséghez tartozónak valló személy kezdeményezéséhez kötheti. 

Az Alaptörvény szabályait a nemzetiségek jogairól szóló törvény bontja ki, a korábbi, nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvény rendelkezéseit felváltva és részben átemelve, illetve kiegészítve. A nemzetiségi jogi törvény részleteiben is rendelkezik mind a tizenhárom, Magyarországon élő nemzetiséget megillető alapvető egyéni, és – a nemzetközi standardoktól eltérő módon – kollektív jogról.

A nemzetiségi jogi törvény a fentiek infrastrukturális megalapozása érdekében tartalmazza a nemzetiségi oktatási és művelődési önigazgatásról, a nemzetiségek médiatartalom-szolgáltatással összefüggő jogairól, a nemzetiségi önkormányzatok létrehozásáról és működéséről, valamint a nemzetiségi közügyek ellátásának gazdasági alapjairól szóló rendelkezéseket is.

A hatékony és jogszerű működéshez elengedhetetlen követelmény és állami kötelezettség az egyenlő bánásmód biztosítása és a hátrányos megkülönböztetés tilalma is, amelyet az Alaptörvény XV. cikke rögzít. A rendelkezés értelmében a törvény előtt mindenki egyenlő. Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek – bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül – biztosítja. A deklaráció részletszabályait, garanciális rendszerét és ellenőrző mechanizmusát az egyenlő bánásmódról szóló törvény határozza meg, míg az egyes jogterületek – így a nemzetiségi szegmens is – rendelkeznek önálló speciális kiegészítő szabályokkal. 

A nemzetiségi jogi törvény ennek megfelelően rögzíti, hogy a nemzetiséghez való tartozás miatt tilos az egyenlő bánásmód követelményének bárminemű megsértése. Emellett Magyarország tilalmaz minden olyan politikát, magatartást, amely a nemzetiségnek a többségi nemzetbe való beolvasztását, a többségi nemzetből történő kirekesztését, elkülönítését célozza vagy ezt eredményezi, a nemzetiségek által lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyainak megváltoztatására irányul, a nemzetiséget vagy nemzetiséghez tartozó személyt hovatartozása miatt üldözi, megfélemlíti, életkörülményeit nehezíti, jogai gyakorlásában akadályozza vagy a nemzetiség erőszakos ki- vagy áttelepítésére irányul. Magyarország azt is vállalja, hogy nemzetközi kapcsolataiban fellép minden olyan politikai törekvés ellen, amely a felsorolt következményekhez vezet. Az ilyen politika elleni védelem nyújtására hazánk a nemzetközi jog eszközeivel és nemzetközi szerződések révén is törekszik.

Összefoglalva elmondható, hogy a hazai közösségek sajátosságai, elsősorban a területi koncentráció hiánya miatt a személyi elvű autonómia koncepciója valósult meg, alapja pedig a nemzetiségi önkormányzati rendszer, illetve a részben ezek által fenntartott kulturális és nevelési-oktatási intézmények hálózata lett. Az Európában is egyedülálló jogi szabályozás és az erre épülő finanszírozási-, valamint intézményrendszer lehetővé tette a közösségek lehetőségeinek kibontakoztatását és az identitás megerősödését. Ennek eredményeként a 2011. évi magyarországi népszámlálás adatai szerint már 644 524 fő, vagyis a lakosság 6,5%-a vallotta magát valamely, hivatalosan elismert nemzetiséghez tartozónak. Becslések szerint azonban a nemzetiségek tagjainak valódi létszáma ennél jóval magasabb: az ország 10 milliós népességének hozzávetőlegesen 8-10%-át teszi ki. 

A roma közösségek sorsa a többi nemzetiség sorsától eltérően alakult, egy sajátos perspektívával egészült ki. Nemzetiségként részesültek a kulturális autonómia által nyújtott külön jogokból, ezek gyakorlati érvényesítésével azonban – a közösség tagjait a társadalom más csoportjainál nagyobb mértékben sújtó szegénység, kiszolgáltatottság és hátrányos megkülönböztetés hatásai miatt – szerényebb mértékben tudtak élni. Öt, különösen komoly kihívást jelentő terület mind a mai napig a nevelés-oktatás, foglalkoztatás, lakhatás, egészségügyi ellátás és a roma nők különleges, többszörös diszkriminációt eredményező helyzete. A romák esetében a nemzetiségi jogok érvényesítése mellett éppen ezért napjainkban is kiemelt szerepet kap – a történelmi hátrányok és a gyakran tapasztalt intézményes hátrányos megkülönböztetés elleni harc eszközeként – az egyenlő bánásmód biztosítása és speciális esélyegyenlőségi programok végrehajtása. 

A nemzetiségi jogterület hatékony működésének figyelemmel kíséréséhez, az esetleges szabályozási, illetve végrehajtási anomáliák orvoslásához elengedhetetlen a megfelelő eszközökkel, szaktudással és beavatkozási potenciállal rendelkező speciális ellenőrző mechanizmusok léte. Az erre a célra létrehozott mechanizmus egyedi vagy általános problémák kiszűrése mellett a tapasztalatok aggregálásával és megosztásával képes lehet visszajelzéseket küldeni a jogalkotó és a végrehajtó intézmények számára, így érdemben befolyásolva a teljes nemzetiségi jogrendszer országos és helyi működését.